Ez meg hogy néz ki?

A minap egy ruhaboltban voltam, amikor meghallottam egy félmondatot. Nem nekem szólt, nem is láttam pontosan, kiről beszéltek, de valahogy mégis velem maradt.

„Ez meg hogy néz ki?”

A mondatot halk összesúgás követte, majd egy mosoly. Az a fajta jelenet volt, amivel nap mint nap találkozunk, és amelyet általában néhány másodperc alatt elfelejtünk. Én mégis egész nap ezen gondolkodtam. Nem azon, hogy kiről beszéltek, hanem azon, hogy vajon hány ember tette már vissza a kezében tartott ruhadarabot egy ilyen mondat miatt. Hány nő állt már próbafülkében úgy, hogy valójában tetszett neki, amit a tükörben látott, aztán hirtelen eszébe jutott valaki más véleménye.

Stylistként nagyon sokszor tapasztalom, hogy az öltözködési bizonytalanság ritkán a ruhákról szól. Sokkal inkább azokról a mondatokról, amelyeket évek óta magunkkal hordozunk. Egy elejtett megjegyzés a gimnáziumból. Egy kritika egy családtagtól. Egy kolléga félmondata. Olyan vélemények, amelyeknek talán már a szerzői sem emlékeznek a létezésére, mégis évekig befolyásolják azt, hogyan látjuk magunkat.

Az egyik ügyfelem nemrég egy konzultáció során mesélte, hogy mindig vonzódott az élénk színekhez, mégis szinte kizárólag feketét és sötétkéket viselt. Amikor megkérdeztem, miért, egy történetet mondott el. Pályakezdőként egyszer egy kollégája megjegyezte neki, hogy „nagyon feltűnően öltözködik”. Nem sértésnek szánta, legalábbis valószínűleg nem, de a mondat megmaradt. Annyira, hogy éveken át tudat alatt minden reggel úgy választott ruhát, hogy véletlenül se legyen túl feltűnő. A közös munkánk végén felpróbált egy élénk pink blézert. Azonnal megváltozott a tartása. Kiegyenesedett, mosolygott, szinte világított benne. Aztán reflexből ugyanaz a kérdés érkezett, amit olyan sokszor hallok:

„Szerinted ez nem túl sok?”

Érdekes, hogy mennyien félünk a „túl sok” kategóriájától. Túl színes. Túl elegáns. Túl divatos. Túl nőies. Túl különleges. Mintha az öltözködésben a legfőbb cél az lenne, hogy semmiképpen ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Pedig amikor visszagondolok az ügyfeleim legnagyobb átalakulásaira, azok soha nem arról szóltak, hogy megtaláltuk a tökéletes nadrágot vagy a legelőnyösebb szabást. A valódi változás mindig akkor történt meg, amikor valaki először mert önmaga lenni az öltözködésén keresztül.

Amikor felvette azt a ruhát, amit addig túl merésznek gondolt. Amikor kipróbálta azt a színt, amiről azt hitte, nem áll jól neki.

Amikor végre nem azt kérdezte, hogy másoknak tetszik-e, hanem azt, hogy ő hogyan érzi magát benne. Talán ezért maradt velem az a mondat a boltban. „Ez meg hogy néz ki?”

Mert valójában nem az a kérdés, hogy mások mit gondolnak a stílusunkról. Az embereknek mindig lesz véleményük. Ha feltűnőek vagyunk, azért. Ha visszafogottak, azért. Ha követjük a trendeket, azért. Ha nem követjük őket, akkor meg azért.

A fontos kérdés inkább az, hogy kinek a hangjára figyelünk. Az idegenekére, akik néhány másodpercig foglalkoznak velünk, vagy a sajátunkéra, amely minden reggel visszanéz ránk a tükörből. Az évek alatt egy dolgot biztosan megtanultam: a stílus nem arról szól, hogy mindenkinek megfeleljünk. Hanem arról, hogy végre ne akarjunk mindenkinek megfelelni.